Adjon az isten

 

 

1956 forradalom

1. Október 23.

Október 23-án reggel a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikke lelkesen üdvözölte a „politizáló ifjúságot”, amelyet harcostársának tekintett a szocializmus demokratizálásáért vívott küzdelemben. A pártlap szerkesztősége csatlakozott az egyetemisták legtöbb követeléséhez, noha elhallgatták vagy tompították a legélesebb politikai célkitűzéseket. Lázadásuk így is fontos eleme e napnak, hiszen a politikai súllyal még nem, csak helyzeti energiával rendelkező diákoknak a hatalom egyik fontos tényezője nyújtott segédkezet és egyben védelmet. Új, tavaszi seregszemle A követeléseket támogató vezércikk mellett közölte a lap az Írószövetség közleményét, melyben örömmel üdvözlik a lengyelországi változásokat, ugyanakkor elhatárolják magukat az annak támogatására meghirdetett tüntetéstől. Az Írószövetség kiáltványa

Kiforratlan volt a helyzet. Nem lehetett tudni, hogy a rádió által is hírül adott rokonszenvtüntetést csak eltűri vagy támogatja is a hatalom, ha támogatja, milyen erők és meddig állnak ki mellette, milyen viszony, netán kapcsolat van a reformokért sorompóba lépő, lépett erők között.

Nem volt egységes a Nagy Imre körül tömörülő értelmiségiek és politikusok, az úgynevezett Nagy Imre-csoport álláspontja sem. Nagy határozottan a tüntetés ellen foglalt állást, hiszen az egyetemisták követelései több ponton túlmentek az ő elképzelésein, és joggal tartott attól, hogy a fiatalok radikalizmusa elveszejti az elérhető eredményeket is, amelyek a lengyel események fényében még reményteljesebbnek látszottak. Rákosi menesztését és az ő párttagságának helyreállítását Nagy Imre úgy értékelte, hogy végre a párt is elérkezettnek látja az időt az 1953-as reformok folytatására. Vásárhelyi Miklós: A Nagy Imre-csoport október 23-án

Belgrádból a történelmi kibékülés sikerével érkezett haza aznap reggel a Gerő Ernő vezette párt- és kormányküldöttség, amelyet meglepett és megdöbbentett az itthon maradt vezetők által festett sötét kép a belpolitikai helyzetről. Marosán György: A pártvezetés október 23-án Mindazonáltal az MDP PB azonnal megtartott ülésén először Gerő tartott beszámolót a jugoszláviai tárgyalások eredményeiről, csak ezután kapott lehetőséget Ács Lajos, a PB itthon maradt rangidős tagja, hogy beszámoljon a hazai helyzetről, az ifjúság e napra meghirdetett tüntetéséről. Két markánsan szemben álló álláspont alakult ki. Az egyiket Révai József és Marosán György képviselte, akik ellenforradalmi veszélynek ítélték a helyzetet, és a legszigorúbb intézkedéseket javasolták: betiltani a tüntetést, és a fegyveres erőket felhatalmazni fegyverhasználatra azokkal szemben, akik a tiltó határozatnak nem tesznek eleget. Ekkor még a belügy- és a honvédelmi miniszter is úgy értékelte, hogy az általuk vezetett fegyveres erők képesek érvényt szerezni egy ilyen határozatnak. A másik végletet Ács Lajos helyzetértékelése jelentette, aki tagadta, hogy a fennálló helyzet ellenforradalommal fenyeget, és politikai megoldás mellett (Nagy Imre bekapcsolása a vezetésbe) szállt síkra.

A Politikai Bizottság, melynek ülését felborították az egymás után érkező küldöttségek (Szabad Nép szerkesztősége, budapesti pártbizottság, DISZ, Írószövetség, Petőfi Kör vezetősége stb.), heves, személyes vádaskodásokkal tarkított veszekedés, vita után felemás döntést hozott. Betiltották a tüntetést, de nem adtak tűzparancsot. A határozat végrehajtása és a rend fenntartása érdekében PB-tagokat küldtek a legfontosabb helyekre: Révait a Szabad Néphez, Kádár Jánost a Rádióhoz, Marosán Györgyöt a SZOT-hoz, másokat a budapesti vagy kerületi pártbizottságokra. A kiküldöttek hamarosan maguk is tapasztalták a határozat végrehajthatatlanságát. A délelőtt folyamán ugyanis már nemcsak az utca, a diákok, az eddigi ellenzék támadta a PB vezetésének többségét, hanem egyre többen a párt apparátusából is. Felbomlott a korábban mindenható pártfegyelem, több pártszervezet azonnal tiltakozott a tüntetés betiltása és a Központi Vezetőség összehívásának elhalasztása ellen. A DISZ vezetősége, hogy esélye legyen befolyásának maradékát megtartani, a PB tiltó határozata ellenére úgy döntött, hogy részt vesznek a tüntetésen és megpróbálnak annak élére állni. Döntőnek bizonyult, hogy a diákok követeléseihez egyre nagyobb számban csatlakoztak már ekkor a munkások, Erdélyi Tibor: A budapesti műegyetem és hogy megingott a budapesti karhatalom alapját képező tisztiiskolások hűsége, a katonai akadémiák hallgatói támogatásukról biztosították az őket felkereső egyetemistákat. Kopácsi Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya kijelentette, hogy a fővárosi rendőrség nem fog fegyvert használni a békés tüntetőkkel szemben. Kétséges volt a katonaság felhasználhatósága, így a hatalomnak egyetlen szilárd fegyveres ereje maradt, az ÁVH. Mindezek arról győzték meg a pártvezetést, hogy nem áll rendelkezésükre kellő erő a megmozdulás elfojtásához, így kényszerűen bár, de feloldották a tilalmat, engedélyezték a demonstrációt, sőt felhívták a budapesti szervezeteket, vegyenek részt a tüntetésen, hogy meg tudják akadályozni az ellenséges követelések térnyerését. Bata István honvédelmi miniszter pedig engedélyezte a katonák részvételét is, de természetesen fegyvertelenül és nem kötelékben.

Másfelől megtették a rend fenntartása érdekében szükségesnek ítélt lépéseket: folyamatosan küldték a fegyveres erősítést a Rádióhoz, ahol a diákok 22-e este óta követelték pontjaik beolvasását, és egyéb stratégiai vagy más szempontból fontos vagy fenyegetettnek vélt helyekre.

A délután három órakor Pestről és Budáról, két irányból induló tüntetés folyamatosan nőtt és radikalizálódott, a reformokat követelő jelszavak egyre keményebbé, élesebbé váltak, egyre nagyobb teret nyertek a nemzetiek. A tüntetés jelszavai A délelőttös műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz, így az egyetemisták kezdetben zárt rendje mind több „levelező hallgatóval” bővült, miközben az ablakokba és a házak elé csoportosulók egyre felszabadultabb üdvözlésétől, biztatásától kísérve-támogatva vonultak céljaik felé.

 

Tüntetők a Tanács körúton (MTI fotó)
Tüntetők a Tanács körúton
1956. október 23.
(MTI fotó)

Maguk a szervezők és a tüntetés vezetését vállaló Petőfi Körösök sem számítottak ilyen tömegre, nem voltak felkészülve, de nem is tudtak volna felkészülni annak irányítására. A Kör egyetlen hangszórós kocsija elveszett az áradatban. A két emberfolyam a Bem-szobornál találkozott, ahol megszületett a forradalom jelképe: a rákosista, szovjet típusú címertől megszabadított, lyukas zászló. A téren Veres Péter olvasta fel az Írószövetség követeléseit, hangja azonban elveszett a tömegben.

 

 

Az ELTE diákjai a Bem-szobornál 1956. október 23.
(MTI fotó)

A nép nagyobbik fele a Bem térről a Parlament elé vonult és Nagy Imrét követelte, mások a Rádió vagy a Sztálin-szobor körül gyülekeztek.

 

Jóllehet a helyzet már a délután folyamán is forró volt, mégis még elkerülhető lett volna az események fegyveres felkelésbe torkollása. De október 23-ának egyik szereplője sem volt képes megállítani a kitörni készülő vihart. A hatalom egyszerre demonstrálta gyengeségét és szembenállását. Jóllehet nagyszámú erősítés érkezett a Rádióhoz, hosszú időn keresztül nem mertek erőszakot alkalmazni a tüntetőkkel szemben, de teljesíteni sem voltak hajlandók azok követeléseit. Ilyen vagy olyan megoldás helyett furfanggal próbálkoztak: kocsira szerelt mikrofont adtak a tüntetőknek, azt imitálva, hogy beolvasott követeléseiket közvetítik. Vagyis a hatalom nemet nem tudott, igent nem akart mondani, ami egyfelől a tüntetők elszántságát, bátorságát, másfelől elkeseredésüket fokozta. De ugyanez volt a helyzet a Kossuth téren is, ahol kikapcsolták a világítást abban a hiú reményben, hogy a Nagy Imrére váró tömeget ez távozásra fogja bírni. A tüntetők azonban fáklyákat gyújtottak – elsősorban a legnagyobb példányszámú napilapból, a Szabad Népből –, ami a szó szoros értelmében tovább tüzelte a hangulatot, fűtötte az elszántságot. Hamarosan vissza is kapcsolták a világítást, ellenben a tömeg követelésére kikapcsolták a Parlament tetején a vörös csillagot – ezek a kis sikerek további, nagyobb győzelmekre adtak reménységet. Abod László: A forradalom napjairól és a megtorlásról

Mindezek után Nagy Imre kezében volt a helyzet megoldásának egyik kulcsa. Nem sok jóval biztatott azonban, hogy nem mozdult otthonából sem a tüntetők követelésére, sem pedig barátainak, követőinek a sürgetésére, csak a párt hívásának volt hajlandó eleget tenni, és jelent meg este kilenc óra tájban a Parlament erkélyén. Beszéde azonban nemcsak azért keltett csalódást, mert a régi (elvtársak) megszólítással kezdte, és nemcsak azért, mert amit mondott nem vagy csak kevéssé volt érthető, hanem azért is, ami és amennyi érthető volt belőle. Nagy ugyanis nem ígért többet (igaz, kevesebbet sem), mint 1953-as programjának következetes megvalósítását, a szocializmus mérsékelt reformját a párt vezetésével. Mindez korábban elegendő lehetett volna, ekkorra azonban már a félelem fékétől megszabadult, követeléseiben a Nagy Imre által ígérteken túljutott tömegnek kevés volt. A tüntetés nem ért véget, az embereknek csak kisebb része tért haza Nagy felszólítására, ugyanakkor elveszett a lehetősége annak, hogy a nép előtt tekintéllyel rendelkező, bizalmát élvező kommunista politikus azonnal élére állva a tömegnek az eseményeket mederben tudja tartani, ami elkerülhetővé tehette volna a fegyveres harc kirobbanását.

Ez utóbbira a Rádió stúdiójánál került sor, ahova egész nap folyamatosan érkezett erősítés mindkét fél részéről: ÁVH-sok, rendőrök, majd (lőszer nélkül) katonák az egyik oldalról, a tüntetésről leszakadók, az egyenest ide tartók, majd pedig a Kossuth térről érkezők a másik oldalról. Mire este nyolckor elhangzott Gerő előre beharangozott beszéde, már jó néhány kisebb összetűzésen túl voltak, de fegyverhasználatra még nem került sor. Gerő beszéde olaj volt a tűzre. Földvári Rudolf: Moszkvától Miskolcig A tüntetőket – akik az ablakokba kitett rádiókészülékekből hallgathatták a párt első titkárát – okkal és joggal sértette, hogy miközben ők hiába próbálták követeléseiket közzétenni, kénytelenek végighallgatni Gerő igaztalan és sértő vádaskodásait. Ebben az időben már fegyverrel is rendelkeztek. A tömegben nagy számban voltak munkások, akik jól tudták, mely budapesti üzemekben gyártanak vagy tárolnak hadianyagokat, s azokat megszerezve viszonylag gyorsan felfegyverkeztek. De egyre többen jutottak fegyverhez a Rádió védelmére kirendelt katonák révén is, akik közül fegyvereiket többen önként vagy minimális fenyegetés hatására átadták. Végül, de nem utolsósorban, a védők részére szállított fegyver és lőszer egy jelentős része is az ostromlók kezére jutott. Mindmáig nem kellően tisztázott körülmények között dördült el este kilenc óra körül az első lövés az épületből, amit a Rádió hajnalig tartó ostroma, majd elfoglalása követett. Zólomy László: A Rádió ostroma

 

A Rádió ostroma
1956. október 23. este

A fegyveres harc megindulásával egy időben omlott porba a rendszer jelképe, a Dózsa György úti Sztálin-szobor. A ledöntött monstrumot teherautóval a Blaha Lujza térre, a Nemzeti Színház elé vontatták, ahol a pesti nép darabokra szedte. Zimándi Pius: Október huszonharmadika